Volt egyszer réges-régen egy szegény ember és annak annyi gyereke, ahány lyuk a rostán, és a faluban még a legutolsó ember is a keresztapjuk volt. Akkoriban megint született egy fiacskája, s elindult a határba, hogy megkérje az első útjába kerülő embert, legyen a fiú keresztapja.
Arra jött szürke kabátban egy igen öreg apóka a mezőn át, az ember megkérte, ő elfogadta, ment vele és segített megkeresztelni a fiút.
Hanem az apóka ajándékozott a szegény embernek egy tehenet a borjával, amely egy napon jött a világra a fiúval, homlokán arany csillag volt, és egyszer a fiúé lett.
Megnőttek, nagyobb lett a fiú és szép erős a bikaborjú. Nap nap után együtt jártak a mezőre. Hanem a bika beszélni is tudott. Ahogy a hegytetőre értek, megszólalt:
-Maradj itt és aludj, én addig megkeresem a legelőmet!
Ahogy a pásztorfiú elaludt, villámgyorsan elvágtatott, majd odaért a mennybéli legelőre és evett a csillag virágaiból. Amikor a nap nyugovóra tért, visszavágtatott, felébresztette a fiút és hazamentek. És ez így ment nap, mint nap, míg a fiú húsz éves nem lett.
S akkor így szólt a bika: Ülj a szarvaim közé, elviszlek a tűzpalotába, ahol a sárkány fogva tartja a királylányt.
El is indultak, mentek úttalan utakon át, s egyszer csak egy hatalmas sziklahegy előtt találták magukat.
„Most vissza kell fordulnunk”- mondta a fiú. A bika viszont azt felelte: „Várj egy kicsit”, letette a fiút, nekirohant és szarvaival eltolta a sziklahegyet. S ezután folytatták útjukat. Nemsokára egy végtelen tenger előtt álltak. „Most vissza kell fordulnunk”- mondta a fiú, „mert ezen senki sem tud átkelni.” S a bika ismét úgy felelt: „Várj egy kicsit, szorítsd a szarvaimat”, lehajtotta a fejét s csak szívta, szívta a rengeteg vizet, míg egy szép mező nem maradt ezen a helyen, amin már könnyűszerrel át tudtak menni. S hirtelen szörnyű forróság vette őket körül.
„Állj meg”-kiáltotta a fiú- „megégünk”, de a bika közelebb ment a tűzhöz, s kiárasztotta magából a tenger vizét.
S mint ahogy egy gyertyát elfújunk, úgy vált semmivé a tűz. S akkor így szólt a bika:
„Menj be abba az erdőbe, ott a kápolnában megtalálsz mindent, amire szükséged van.
Tovább már nem tudok segíteni.” S valóban a fiú ott találta az arany kardot és a sisakot. Megköszönte az Istennek és ment, hogy megvívjon a sárkánnyal. Harcoltak, harcoltak, harcoltak. S végül a fiú legyőzte a sárkányt és feleségül vette a királylányt.
A bikát máig is a csillagok között láthatod, ha jól figyelsz…
VÉGE
Ezt mesélte el Erzsi néni a Mihály napi összejövetelen
